„Anyaaaaa!!!/Apaaaa!!!!” – Miért kellek mindig én a gyerekemnek? Már megint játszani akar, de mit? Hogyan? Miért mindig én? Nincs időm, nincs erőm….

Hányszor, de hányszor fordult meg nekünk, anyáknak/apáknak ilyen és ehhez hasonló gondolat a fejünkben kisgyermekünk nevelése közben! Akár azért, mert egész nap mi vagyunk együtt pici gyermekünkkel, akár azért, mert a hosszú munkanap után fáradtan érünk haza, sokszor terhesnek, egyenesen nyűgnek érezzük, hogy a gyermekünk ébren töltött idejének szinte minden pillanatában azt igényli, hogy vele törődjünk. Ilyenkor a lelkiismeretünk általában győzedelmeskedik, és még ha kelletlenül is, de elkezdünk a gyermekünkkel foglalkozni. Tesszük ezt kötelességből, magunk is nyűgösen, amit a gyerkőc rögtön érzékel – ő is nyűgös lesz…

Mégis, hogyan keveredjünk ki ebből a mindkét fél számára kedvezőtlen kimenetelű helyzetből?

A válasz egyszerű: játsszunk! A játék a gyerekek számára az őket körülvevő világ legtermészetesebb megismerési formája, a képességek, készségek elsajátításának, kigyakorlásának magától értetődő módja, a tanulási képességek optimális fejlődésének megalapozója, a társas érintkezés szabályainak begyakorlására kiváló terep, a kreativitás bölcsője…csak a legfontosabbakat kiragadva a játék fantasztikus hatásaiból.

Rendben, ezt azért eddig is sejtettük a gyerekekkel kapcsolatban, de mi a helyzet a felnőttekkel, ha a játék kerül szóba? A felnőtteket a játék közismerten kikapcsolja, felszabadítja, szórakoztatja és egyszerre szellemileg frissen is tartja – ahogy azt a kutatások bizonyítják (ha magunk nem tapasztaltuk volna).

Tehát a játék nemcsak a gyerekeknek tesz jót, de a felnőtteknek is. Igen ám, mégis akad ezzel némi probléma: általában, mire felnövünk és „komoly” kereső emberek leszünk, elfelejtünk játszani. Vagy csak a lelkünk mélyére száműzzük a játékos énünket, mert azt gondoljuk, hogy egy felnőttnek nem illik, nem dolga, nincs ideje (és a többi) játszani. Meg talán szégyelljük is magunkat kiadni, hogy mi mindent hozna elő belőlünk a játék – nemcsak mások, de saját gyerekünk és saját magunk előtt is – szóval „ciki” az egész játékosdi…

Talán akkor mégsem olyan egyszerű játszani egy felnőttnek? Mit csináljunk?

Változzunk át: komoly, felelősségteljes, dolgozó emberből – földön hentergő, vicces „pofákat” vágó, éneklő bohóccá

 Vagy ahogy a fenti kép mutatja: próbáljuk meg gyermeki énünket előcsalogatni! Nem kell mást tennünk, mint megpróbálni belebújni gyermekünk bőrébe, egészen pici babakortól kezdve: vajon mit éreznék, ha csak sírni tudok, és már egy végtelenségnek tűnő ideje nem találják ki a szüleim, hogy mondjuk, rettenetesen fülledtnek érzem a levegőt a szobában, és egy kis sétára vágynék? Vagy irtó kényelmetlen az egyre nehezdő, pisis pelusban felszabadultan ide-oda forgolódni és mosolyogni, hogy a felnőttek örömüket leljék bennem? Vagy hiába szeretnék kukucsolóst játszani órákig, mert nekem irtó izgalmas felfedezni, hogy mi minden mögül lehet előbukkanni, és közben egészen megváltozik, hogyan látom a dolgokat?

Ugye, mennyi gond és aggodalom nyomhatja gyermekeink vállát? És mi még csak nem is gondolunk ezekre – csak a fogadó oldalról érzékelve azt tapasztaljuk, hogy a gyerek nyűgös, „hisztis”, nem lehet megnyugtatni. Pedig csak azt kell számításba venni, hogy a gyerekeknek életük első pillanatától fogva el kell érniük, hogy a felnőttek számára kezdetben nehezen dekódolható kommunikációjuk ellenére is kapcsolódjanak hozzánk és tőlünk tanulva, velünk együtt fedezhessék fel, ismerhessék meg a körülöttük lévő csodálatos világot. Ebben kell a segítőjük lennünk: minden életkorban a megfelelő szerepet felvállalva, kezdetben a baba szórakoztatásával, majd a számára biztosított (játék)tárgyak közös megismerésével, játékra tanításával, majd fokozatosan a közös játékokkal, amelyeknek hol a gyermek, hol a felnőtt a kezdeményezője, azután társává szegődni azokban a játékokban, amikor már ő próbálgatja az irányítást – egészen a kamaszkorban mindkét félnek közös örömet okozó, bonyolult társasjátékok együtt-játszásáig.

 

 

 

 

 

 

 

Hogy lehet idáig eljutni?

Hopp! Hát megvan a varázsszer! Mik is a titkos összetevői? – Türelem, derű, nyugodtság, gyermekre hangolódás, teljes lélekkel a gyermek felé fordulás, a gyermekre összpontosított figyelem

Az imént felsorolt tulajdonságokat pedig úgy tudjuk előcsalogatni magunkból, ha saját magunkra is tudatosan figyelünk. S ha eddig nem tettük volna, most a gyermekünk érdekében saját személyiségünket is fejlesztjük, hogy magabiztos, tudatos szülőként megpróbáljunk eleget tenni a világ legbonyolultabb munkája elvárásainak: a szülőszerepet „elég jól” (ld. Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő) betöltve a tőlünk telhető legideálisabb személyiségfejlődést biztosítani gyermekeinknek.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, a megfáradt szülő alapálláshoz: szülőként egymásnak is teret kell hagynunk, biztosítani a szülőpár másik felének legalább a minimális lehetőséget arra, hogy kikapcsolódhasson a mindennapok mókuskerekéből, feltöltődjön, hogy képes legyen a játszó énjét a kellő időben felszínre hozni. Ekkor képes lesz egész valójával gyermekére figyelni, annak igényeit, szükségleteit kielégíteni – a fizikai szükségleteken túlmutatva a szellemieket is, azaz képes lesz együtt játszani, mókázni gyermekével, ezzel segítve kiteljesedését, harmonikus, kreatív személyiséggé válását.

Dupla csavar: játékterápiás fejlesztő foglalkozás után hogyan értelmezzük otthon a játékot?

Jó tanács: a játékterápiás fejlesztő foglalkozásokon kapott „házi feladatokat” (értsük alatta az otthoni fejlesztő játékokat!) hagyjuk szigorúan a hétköznapokra. Minden más esetben pedig pontosan ugyanúgy álljunk a gyerekeinkkel eltölteni kívánt játékos időtöltéshez, mint amit eddig olvashattunk.

Tehát ne kívánjuk beosztani a gyermek ébren töltött idejének minden percét „fejlesztő” játékokkal! Ne aggódjunk, hogy ha mi nem a fejlesztést tartjuk szem előtt, akkor valamiről lemaradunk, a mi hibánk lesz, ha nem megfelelő mértékű lesz a gyermek haladása! Higgyük el, hogy a gyermeknek azt az élményt is biztosítani kell, amit bármely más esetben magától értetődőnek vennénk: otthon, a saját környezetében, a saját játékai és egyéb tárgyak között szabad teret kell hagyunk arra, hogy saját maga is felfedező tevékenységeket végezzen, hiszen ebből is tanul, ez is fejlesztő értékű számára.

Amit mindenképp biztosítanunk kell neki, a terápiás játékokon kívül: otthon megtalálni azokat a pozíciókat, helyeket, helyzeteket, ahol és ahogyan a lehető legkisebb segítséggel, akár önállóan is tudjon tevékenykedni. Sőt azt is biztosítanunk kell, hogy mindentől elvonatkoztatva, könnyed, hétköznapi, kacagtató örömet okozó játékokat is játsszunk együtt!

 

 

 

 

 

 

 

 

„Mégis, mik legyenek ezek a játékok? Semmi ötletem!”

Ha valaki a cikk végére érve azon töpreng, hogy hiába akar a gyerek bőrébe bújni, vagy visszaidézni a saját gyermekkorát, vagy elővarázsolni a játszó énjét, ez semmiképp sem sikerül, akkor ajánlom figyelmébe azt a kimeríthetetlen ötlettárat, amely minket is újabb és újabb saját játékötletek kitalálására sarkallhat, a cikk címét kölcsönző könyvet: Brian és Shirley Sutton-Smith: Hogyan játsszunk gyermekeinkkel (és mikor ne)?. (A könyv magyarul 1986-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál, azóta nincs újabb kiadása, de interneten rendelni lehet antikvár könyvként.)

Ez a könyv azonban nemcsak játék-példatár az újszülöttekkel játszható játékoktól kezdődően, hanem aprólékosan elénk tárja a babák, kisdedek, kisgyermekek mozgás-, értelmi és személyiségfejlődésének hátterét, mozgatórugóit, így közérthetővé téve mindannyiunk számára az adott életkorban játszható játékok sajátosságait. Hangsúlyozza, hogy mikor mire van szüksége a gyermeknek, mikor jó, ha vezetjük a játékát, ha egyenrangú társak leszünk abban, vagy éppenséggel hagyjuk, hogy ők vezessenek. Nem utolsósorban az is kiderül, mikor érdemes hagyni a gyermeket a saját világát felfedezni, mikor nem szabad mindenáron erőltetnünk a játékot – és hogy ezt nem szabad sértésként megélni.

Záró gondolatként álljon itt néhány fontos idézet ebből a nagyszerű könyvből:

A „gyermek nem ösztönösen játszik. Azt is meg kell tanulnia. […] nem szabad éjjel-nappal játszani. „Ha nem okoz örömöt, ne erőltessük.” Addig tartson csak a játék, amíg mind a két fél örömét leli benne. Ha belefárad valamelyik is, abba kell hagyni. […] A játék teszi a családot olyan színtérré, ahol sok örömteli alkalom és sok vidám perc adódik. […] a játék olyan egyszerű tevékenység, amit mindenki a maga családi stílusához igazíthat.” (13-15.o.)

Végül az egyik legfontosabb mondat: a kisgyermekkel „minél többet játszunk […], annál többet fog egymagában is játszani.” (27.o.)

 

Képek forrása:

1. https://femina.hu/gyerek/hiszti-oka/

2. https://www.pecsma.hu/abszolut-no/otthon/home-made-beugro-2/

3. https://szinhaz.hu/2017/05/13/mit_csinal_a_gyerek_ha_jatszik_kritikak_a_bebujosrol

4. https://divany.hu/offline/2018/08/12/ezeket-a-tarsasjatekokat-vidd-magaddal-a-nyaralasra/

5. https://divany.hu/szuloseg/2018/03/03/szubjektiv_bevalt_es_felejtheto_tarsasok/

6. https://www.nutriklub.hu/baba-0-12-honapos/baba-fejlodese-0-12-ho/6-honapos-baba-fejlodese-bf/

7. Játszóházban régebben terápiában részesült gyermek szülője bocsátotta rendelkezésünkre ezt a fotót

8. A Játszóház gyermekszínházi látogatásán készült fotó.

9. Játszóházban régebben terápiában részesült gyermek szülője bocsátotta rendelkezésünkre ezt a fotót.

10. https://www.libri.hu/konyv/Hogyan-jatszunk-gyermekeinkkel-9.html