„Hogyan játsszunk gyermekeinkkel (és mikor ne)?” – A játék szerepe otthon, a terápián kívül (Kofránné Rémi Annamária)

„Anyaaaaa!!!/Apaaaa!!!!” – Miért kellek mindig én a gyerekemnek? Már megint játszani akar, de mit? Hogyan? Miért mindig én? Nincs időm, nincs erőm….

Hányszor, de hányszor fordult meg nekünk, anyáknak/apáknak ilyen és ehhez hasonló gondolat a fejünkben kisgyermekünk nevelése közben! Akár azért, mert egész nap mi vagyunk együtt pici gyermekünkkel, akár azért, mert a hosszú munkanap után fáradtan érünk haza, sokszor terhesnek, egyenesen nyűgnek érezzük, hogy a gyermekünk ébren töltött idejének szinte minden pillanatában azt igényli, hogy vele törődjünk. Ilyenkor a lelkiismeretünk általában győzedelmeskedik, és még ha kelletlenül is, de elkezdünk a gyermekünkkel foglalkozni. Tesszük ezt kötelességből, magunk is nyűgösen, amit a gyerkőc rögtön érzékel – ő is nyűgös lesz…

1 – mindenki nyűgös

Mégis, hogyan keveredjünk ki ebből a mindkét fél számára kedvezőtlen kimenetelű helyzetből?

A válasz egyszerű: játsszunk! A játék a gyerekek számára az őket körülvevő világ legtermészetesebb megismerési formája, a képességek, készségek elsajátításának, kigyakorlásának magától értetődő módja, a tanulási képességek optimális fejlődésének megalapozója, a társas érintkezés szabályainak begyakorlására kiváló terep, a kreativitás bölcsője…csak a legfontosabbakat kiragadva a játék fantasztikus hatásaiból.

Rendben, ezt azért eddig is sejtettük a gyerekekkel kapcsolatban, de mi a helyzet a felnőttekkel, ha a játék kerül szóba? A felnőtteket a játék közismerten kikapcsolja, felszabadítja, szórakoztatja és egyszerre szellemileg frissen is tartja – ahogy azt a kutatások bizonyítják (ha magunk nem tapasztaltuk volna).

2 – a játék felszabadít, kikapcsol

Tehát a játék nemcsak a gyerekeknek tesz jót, de a felnőtteknek is. Igen ám, mégis akad ezzel némi probléma: általában, mire felnövünk és „komoly” kereső emberek leszünk, elfelejtünk játszani. Vagy csak a lelkünk mélyére száműzzük a játékos énünket, mert azt gondoljuk, hogy egy felnőttnek nem illik, nem dolga, nincs ideje (és a többi) játszani. Meg talán szégyelljük is magunkat kiadni, hogy mi mindent hozna elő belőlünk a játék – nemcsak mások, de saját gyerekünk és saját magunk előtt is – szóval „ciki” az egész játékosdi…

Talán akkor mégsem olyan egyszerű játszani egy felnőttnek? Mit csináljunk?

Változzunk át: komoly, felelősségteljes, dolgozó emberből – földön hentergő, vicces „pofákat” vágó, éneklő bohóccá

3 – belebújni a gyermekünk bőrébe

 Vagy ahogy a fenti kép mutatja: próbáljuk meg gyermeki énünket előcsalogatni! Nem kell mást tennünk, mint megpróbálni belebújni gyermekünk bőrébe, egészen pici babakortól kezdve: vajon mit éreznék, ha csak sírni tudok, és már egy végtelenségnek tűnő ideje nem találják ki a szüleim, hogy mondjuk, rettenetesen fülledtnek érzem a levegőt a szobában, és egy kis sétára vágynék? Vagy irtó kényelmetlen az egyre nehezdő, pisis pelusban felszabadultan ide-oda forgolódni és mosolyogni, hogy a felnőttek örömüket leljék bennem? Vagy hiába szeretnék kukucsolóst játszani órákig, mert nekem irtó izgalmas felfedezni, hogy mi minden mögül lehet előbukkanni, és közben egészen megváltozik, hogyan látom a dolgokat?

Ugye, mennyi gond és aggodalom nyomhatja gyermekeink vállát? És mi még csak nem is gondolunk ezekre – csak a fogadó oldalról érzékelve azt tapasztaljuk, hogy a gyerek nyűgös, „hisztis”, nem lehet megnyugtatni. Pedig csak azt kell számításba venni, hogy a gyerekeknek életük első pillanatától fogva el kell érniük, hogy a felnőttek számára kezdetben nehezen dekódolható kommunikációjuk ellenére is kapcsolódjanak hozzánk és tőlünk tanulva, velünk együtt fedezhessék fel, ismerhessék meg a körülöttük lévő csodálatos világot. Ebben kell a segítőjük lennünk: minden életkorban a megfelelő szerepet felvállalva, kezdetben a baba szórakoztatásával, majd a számára biztosított (játék)tárgyak közös megismerésével, játékra tanításával, majd fokozatosan a közös játékokkal, amelyeknek hol a gyermek, hol a felnőtt a kezdeményezője, azután társává szegődni azokban a játékokban, amikor már ő próbálgatja az irányítást – egészen a kamaszkorban mindkét félnek közös örömet okozó, bonyolult társasjátékok együtt-játszásáig.

4 – közös családi társasozás

5 – bonyolult társasjáték

 

 

 

 

 

 

 

Hogy lehet idáig eljutni?

Hopp! Hát megvan a varázsszer! Mik is a titkos összetevői? – Türelem, derű, nyugodtság, gyermekre hangolódás, teljes lélekkel a gyermek felé fordulás, a gyermekre összpontosított figyelem

Az imént felsorolt tulajdonságokat pedig úgy tudjuk előcsalogatni magunkból, ha saját magunkra is tudatosan figyelünk. S ha eddig nem tettük volna, most a gyermekünk érdekében saját személyiségünket is fejlesztjük, hogy magabiztos, tudatos szülőként megpróbáljunk eleget tenni a világ legbonyolultabb munkája elvárásainak: a szülőszerepet „elég jól” (ld. Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő) betöltve a tőlünk telhető legideálisabb személyiségfejlődést biztosítani gyermekeinknek.

Visszatérve kiindulópontunkhoz, a megfáradt szülő alapálláshoz: szülőként egymásnak is teret kell hagynunk, biztosítani a szülőpár másik felének legalább a minimális lehetőséget arra, hogy kikapcsolódhasson a mindennapok mókuskerekéből, feltöltődjön, hogy képes legyen a játszó énjét a kellő időben felszínre hozni. Ekkor képes lesz egész valójával gyermekére figyelni, annak igényeit, szükségleteit kielégíteni – a fizikai szükségleteken túlmutatva a szellemieket is, azaz képes lesz együtt játszani, mókázni gyermekével, ezzel segítve kiteljesedését, harmonikus, kreatív személyiséggé válását.

6 – mókázás a babával

Dupla csavar: játékterápiás fejlesztő foglalkozás után hogyan értelmezzük otthon a játékot?

Jó tanács: a játékterápiás fejlesztő foglalkozásokon kapott „házi feladatokat” (értsük alatta az otthoni fejlesztő játékokat!) hagyjuk szigorúan a hétköznapokra. Minden más esetben pedig pontosan ugyanúgy álljunk a gyerekeinkkel eltölteni kívánt játékos időtöltéshez, mint amit eddig olvashattunk.

Tehát ne kívánjuk beosztani a gyermek ébren töltött idejének minden percét „fejlesztő” játékokkal! Ne aggódjunk, hogy ha mi nem a fejlesztést tartjuk szem előtt, akkor valamiről lemaradunk, a mi hibánk lesz, ha nem megfelelő mértékű lesz a gyermek haladása! Higgyük el, hogy a gyermeknek azt az élményt is biztosítani kell, amit bármely más esetben magától értetődőnek vennénk: otthon, a saját környezetében, a saját játékai és egyéb tárgyak között szabad teret kell hagyunk arra, hogy saját maga is felfedező tevékenységeket végezzen, hiszen ebből is tanul, ez is fejlesztő értékű számára.

7 – felfedező játék egyedül

Amit mindenképp biztosítanunk kell neki, a terápiás játékokon kívül: otthon megtalálni azokat a pozíciókat, helyeket, helyzeteket, ahol és ahogyan a lehető legkisebb segítséggel, akár önállóan is tudjon tevékenykedni. Sőt azt is biztosítanunk kell, hogy mindentől elvonatkoztatva, könnyed, hétköznapi, kacagtató örömet okozó játékokat is játsszunk együtt!

8 – kacagtató játék apával

9 – hétköznapi játék unokával

 

 

 

 

 

 

 

 

„Mégis, mik legyenek ezek a játékok? Semmi ötletem!”

Ha valaki a cikk végére érve azon töpreng, hogy hiába akar a gyerek bőrébe bújni, vagy visszaidézni a saját gyermekkorát, vagy elővarázsolni a játszó énjét, ez semmiképp sem sikerül, akkor ajánlom figyelmébe azt a kimeríthetetlen ötlettárat, amely minket is újabb és újabb saját játékötletek kitalálására sarkallhat, a cikk címét kölcsönző könyvet: Brian és Shirley Sutton-Smith: Hogyan játsszunk gyermekeinkkel (és mikor ne)?. (A könyv magyarul 1986-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál, azóta nincs újabb kiadása, de interneten rendelni lehet antikvár könyvként.)

Ez a könyv azonban nemcsak játék-példatár az újszülöttekkel játszható játékoktól kezdődően, hanem aprólékosan elénk tárja a babák, kisdedek, kisgyermekek mozgás-, értelmi és személyiségfejlődésének hátterét, mozgatórugóit, így közérthetővé téve mindannyiunk számára az adott életkorban játszható játékok sajátosságait. Hangsúlyozza, hogy mikor mire van szüksége a gyermeknek, mikor jó, ha vezetjük a játékát, ha egyenrangú társak leszünk abban, vagy éppenséggel hagyjuk, hogy ők vezessenek. Nem utolsósorban az is kiderül, mikor érdemes hagyni a gyermeket a saját világát felfedezni, mikor nem szabad mindenáron erőltetnünk a játékot – és hogy ezt nem szabad sértésként megélni.

10 – Hogyan játszunk gyermekeinkkel

Záró gondolatként álljon itt néhány fontos idézet ebből a nagyszerű könyvből:

A „gyermek nem ösztönösen játszik. Azt is meg kell tanulnia. […] nem szabad éjjel-nappal játszani. „Ha nem okoz örömöt, ne erőltessük.” Addig tartson csak a játék, amíg mind a két fél örömét leli benne. Ha belefárad valamelyik is, abba kell hagyni. […] A játék teszi a családot olyan színtérré, ahol sok örömteli alkalom és sok vidám perc adódik. […] a játék olyan egyszerű tevékenység, amit mindenki a maga családi stílusához igazíthat.” (13-15.o.)

Végül az egyik legfontosabb mondat: a kisgyermekkel „minél többet játszunk […], annál többet fog egymagában is játszani.” (27.o.)

 

Képek forrása:
  1. https://femina.hu/gyerek/hiszti-oka/
  2. https://www.pecsma.hu/abszolut-no/otthon/home-made-beugro-2/
  3. https://szinhaz.hu/2017/05/13/mit_csinal_a_gyerek_ha_jatszik_kritikak_a_bebujosrol
  4. https://divany.hu/offline/2018/08/12/ezeket-a-tarsasjatekokat-vidd-magaddal-a-nyaralasra/
  5. https://divany.hu/szuloseg/2018/03/03/szubjektiv_bevalt_es_felejtheto_tarsasok/
  6. https://www.nutriklub.hu/baba-0-12-honapos/baba-fejlodese-0-12-ho/6-honapos-baba-fejlodese-bf/
  7. Játszóházban régebben terápiában részesült gyermek szülője bocsátotta rendelkezésünkre ezt a fotót
  8. A Játszóház gyermekszínházi látogatásán készült fotó.
  9. Játszóházban régebben terápiában részesült gyermek szülője bocsátotta rendelkezésünkre ezt a fotót.
  10. https://www.libri.hu/konyv/Hogyan-jatszunk-gyermekeinkkel-9.html